Amikor a Post-Valóság Minisztérium archivistái elvitték Thomast, azt állították, csak rutinellenőrzésről van szó. Az ilyen ellenőrzések mindig „csak rutinok” voltak, egészen addig, amíg az érintettek egyszerűen nem jelentek meg többé a rendszerben. Thomas azonban még aznap este visszatért — csak éppen senki sem volt benne biztos, hogy ő valóban ő.
Az első gyanús jel az volt, hogy Thomas szemének színe megváltozott. Mindig is barna volt, most azonban finoman vibrált benne valami sárgás fény, mint egy elfojtott rendszerhiba figyelmeztető ikonja. A második jel az volt, hogy Thomas olyan eseményeket emlegetett, amelyek sosem történtek meg — legalábbis nem ebben a valóságban.
„Emlékszem arra az esetre a Mars-gyarmatokon,” mondta, miközben a konyhaasztalnál ült, ujjai idegesen doboltak a műanyag felületen.
„Thomas, sosem jártunk a Marson,” válaszolta Mira.
Thomas ilyenkor bizonytalanul bólintott, mintha valaki láthatatlan kézzel újraírná a memóriáját. És lehet, hogy pontosan ez történt.
A Post-Valóság Minisztérium azzal a meggyőződéssel működött, hogy az emberi tudat könnyen korrumpálódik: álom által, hallucináció által, vagy — ami a legveszélyesebb — önálló gondolatok által. Ezért hozták létre a Valóság-Korrekciós Programot, amely rendszeres szkennelésekkel kiszűrte a deviáns emléksorokat.
Thomas visszatérése után Mira titokban lekérte a férfi legutóbbi valóság-profilját. A dokumentumban egy sárga figyelmeztetőlámpa villogott:
„INKONZISZTENS IDENTITÁSMINTÁZAT – LEHETSÉGES TÖBBVÁLTOZATÚ ÁTCSÚSZÁS.”
Mira nem értette, de érezte, hogy ez több a szokásos hibánál.
Egyik éjjel Mira arra ébredt, hogy Thomas a lakás holografikus ablakán át a várost bámulja. Kint a neonok vibráltak, és mintha a világ ugyanúgy rendszerszinten recsegett volna, mint a férfi elméje.
„Van valaki odakint,” mondta Thomas. „Aki ugyanolyan, mint én. Vagy inkább… én vagyok ő.”
Mira hátán végigfutott a hideg.
„Miről beszélsz?”
„A másik Thomasról. Aki nem engedelmeskedett a Minisztériumnak, amikor át akarták írni. Aki elszökött. Aki… most engem keres.”
Mira ekkor vette észre, hogy a férfi arcán enyhe pixeles vibrálás fut végig, mintha a valósága nem bírná tartani a formát.
Másnap Mira a város peremén várakozott, ott, ahol a dróngyárak füstje összekeveredett a neonfénnyel. Thomas a kezét fogta, de ujjai most már hidegebbek voltak, mint egy adatcsomagban fagyasztott információ.
És akkor megjelent a másik Thomas.
Ugyanolyan arc, ugyanaz a hang, de a tekintetében nem vibrált sárga fény — inkább határozott, régi-új emberi jelenlét volt benne.
„Ő nem te vagy,” mondta Mira nesztelen hangon.
„Ő csak egy rekonstruált változat,” felelte az új Thomas. „A Minisztérium által összeillesztett identitás. Engem akartak eltörölni, de sikerült kijutnom. Most vissza kell vennem az életem.”
A két Thomas egymásra nézett. A világ pillanatra megdermedt, mintha döntésre várna, melyikük legyen a valós.
„Melyikőtök az igazi?” kérdezte Mira.
A második Thomas válaszolt:
„Az, aki emlékszik rád. Az, aki nem hibázik, aki nem vibrál el az éjszakában.”
Az első Thomas arcán fájdalom villant.
„Én is emlékszem rád,” mondta, „csak másképp… talán jobban.”
A két férfi között finom fényrezgés kezdődött, mintha két verzió ugyanarra az adattérre próbálna rákapcsolódni. Az egyiküknek el kellett tűnnie. A valóság nem tolerálta a redundanciát.
Mira becsukta a szemét.
Amikor kinyitotta, már csak egy Thomas állt előtte. A rezgés elhalt, a világ újra folytatta a maga szabálytalanul kattogó rutinját.
„Te vagy az?” kérdezte.
Thomas elmosolyodott — fáradtan, fájdalmasan, de emberien.
„Aki maradt — az vagyok én.”
Mira nem tudhatta, hogy a Minisztérium törölte-e a másikat, vagy éppen ő áll előtte a torzított változatként. De a kéz meleg volt, és a szem barna, nem sárga. Ennyi elég volt a folytatáshoz.
Legalábbis ebben a valóságban.